A Sas csillagkép szárnyai alatt - Unter den Flügeln des Sternbildes „Adler”

Zentai Anna asztrozófus Facebook-cikke, és annak német fordítása
2014. december 28.

Artikel des Astrosophen Anna Zentai auf ihrer Facebook-Seite und dessen deutsche Übersetzung
28. Dez. 2014

Foto: Digital Art Gallery

A jelenlegi időszakban több égi bolygótestvérünk is a Sas csillagainál vándorol. A Sas a magyarság madara is, legfényesebb csillaga az Al Tair, amelynek hangalaki megfelelője a Turul, latin neve pedig az Aquila, mellyel megegyezik az Atilla minőség.
A Sas a Tejúton szárnyal, egyes olvasatban felfelé (felemelkedés), más nézőpont szerint pedig lefelé (égi, isteni minőségek lehozatala). Ő hozza el álmainkban, vagy bódult, révült állapotban az égi üzeneteket, ő adja az ihletet és az emelkedettség, a szabad szárnyra kapás - szárnyalás igényét. Hozzá köthető az éleslátás, a védelmezés, a minőségi magaslatokra törekvés, a levegő királyaként a szellem uralása, a félelmek és korlátok illúziójának elengedése, a szellemi erő.
A Vénusz december 23-tól január 15-ig jár a Sas csillagai alatt, ekkor a női minőségben, a testiségben és párkapcsolatokban érzékelhető mindez. A nőiségben való emelkedés és szárnyalás, a művészi tehetség kibontakozásának ideje ez.
A Merkúr december 27-től január 17-ig érinti a Sas csillagait, ekkor szellemi-kommunikációs területen keresztül szólnak hozzánk ezek az energiák. Az írásban-beszédben való ihletettség idejét éljük és különleges titkokba avatódhatunk be.
A Nap 2015. január 6-tól február 4-ig jár a Sas csillagzat alatt, ekkor még erőteljesebben van jelen a tisztánlátás és a szellemünk uralásának ideje, ugyanakkor cselekvéseink által megteremthetünk, megélhetünk egy emelkedettebb létállapotot.


In der jetzigen Periode wandern mehrere unserer Planetengeschwister an den Sternen des Adlers entlang. Der Adler ist auch der Vogel des Ungarntums. Sein strahlendster Stern ist Al Tair, dessen Entsprechung als Lautkörper der „Turul” ist (ungarischer Name des Vogels der Ungaren – Bemerkung des Übersetzers). Sein lateinischer Name ist Aquila, er entspricht der Qualität „Attila”.
Der Adler flügelt auf der Milchstraße, aus einer Sicht betrachtet nach oben (Aufstieg), aus einer anderen Sicht nach unten (Herunterholen von himmlischen, göttlichen Qualitäten).
Er bringt in unseren Träumen oder in Trancezuständen himmlische Botschaften, er gibt Inspiration und den Anspruch auf Aufstieg, darauf, dass wir frei aufflattern, flügeln können. Er steht in Verbindung mit Hellsichtigkeit (Adlerblick), Schutz, mit dem Streben nach qualitativen Höhen. Als König der Luft herrscht er über den Geist, und mit ihm kann man die Illusionen der Ängste und der Schranken loslassen und geistige Kraft erlangen.
Die Venus wandert vom 23-sten Dezember bis zum 15-ten Januar unter den Sternen des Adlers. In dieser Zeit kann all das in der weiblichen Qualität, in der Körperlichkeit und in den Partnerschaften erfahren werden. Es ist die Zeit des Aufstiegs und des Flügelns in der Weiblichkeit, die Zeit der Entfaltung der künstlerischen Talente.
Das Merkur berührt die Sterne des Adlers zw. dem 27-sten Dezember und dem 17-ten Januar. In dieser Zeit sprechen uns diese Energien auf geistigen und Kommunikations-Ebenen an. Wir leben eine Zeit der Inspiration im Schreiben und Sprechen, und können in besondere Geheimnisse eingeweiht werden.
Die Sonne geht vom 6-ten Januar bis zum 4-ten Februar 2015 unterhalb der Sternen des Adlers. In dieser Zeit ist Hellsichtigkeit und die Herrschaft über unseren eigenen Geist noch stärker betont, zugleich können wir durch unsere Taten einen mehr erhabenen Seinszustand erschaffen und erleben.

Egykori fordításom: Gadamer: A filozófia kezdete (Der Anfang der Philosophie)

Hans-Georg Gadamer, A filozófia kezdete

http://www.antikvarium.hu/konyv/hans-georg-gadamer-a-filozofia-kezdete-69207

A válogatás Hans-Georg Gadamernek, a német filozófiai gondolkodás élő klasszikusának görög tárgyú műveit mutatja be. Az első a heidelbergi egyetemen tartott előadása (1976), amelynek címe A jó ideája Platón és Arisztotelész között, míg a második A filozófia kezdete címmel a nápolyi egyetemen tartott előadás-sorozat (1988) írott változata.

A most közreadott két nagy tanulmány (A jó ideája. Platón-Arisztotelész; A filozófia kezdete) látszólag filozófiatörténeti munkák, mindkettőben a nyugati filozófia fő forrását jelentő görög gondolkodókkal (az elsőben kifejezetten Platónnal és Arisztotelésszel, a másodikban a preszokratikusokkal és persze Platónnal) foglalkozik Gadamer, ám éppen nem a filozófiatörténészek szokásos filológiai módján.

(a második tanulmány az én fordításom)

Zu meinem Geburtstag

Es geschah auch an einem solchen schönen Oktobertag wie heute, vor nicht wenigen Jahren, dass ich geboren bin. Bzw. dass der Teil von mir, der jetzt diese Zeilen schreibt, auf dieser Erdenwelt angekommen war.

Ich bin schwierig gekommen… es dauerte lange… Ich wollte mein Zuhause, die Vertrautheit offensichtlich nicht verlassen…

Obwohl ich auch mit einem Plan gekommen bin, mit vielen Plänen, in Wahrheit aber nur mit einem einzigen: damit es sich um eine Seele mehr hier auf der Erde manifestiert, die Liebe und Licht vermittelt… Alle von uns kommen mit diesem Ziel…

Der Weg dauert lange, bis wir dessen bewußt werden. Heute weiss ich schon, dass ich nicht dieser Körper bin, der irgendwo im Unfassbaren über ein „höheres Selbst” verfügt, sondern ich bin DAS, und DAS hat hier und jetzt eine körperliche, erdgebundene Manifestation in Form meines Körpers, meines Verstandes, meines Egos… Ich vergesse es aber manchmal, es ist aber auch in Ordnung so…

Dies alles muss also geliebt werden, sie sind der Liebe wert… Sie sind nicht abzulehnen… So viel Freude hat mir schon dieser Körper bereitet… Ich kann damit zum Beispiel umarmen, ich kann jeden Tag meinen teuersten Schatz, meinen Sohn umarmen… So oft, wie ich will… Sehr oft… J

Der Verstand, das Ego bringt natürlich auch viel Leid und Schmerzen mit sich, er/es muss aber treniert werden! Er/es muss eingefangen werden, man muss mal um Hilfe bitten, beten, meditieren, damit ich nicht vergesse, WER ich in Wirklichkeit bin! Und die Hilfe kommt! Das spürt man eindeutig im Herzen… <3

An dem Oktobertag wollte ich kaum auf die Welt kommen… Auch seitdem fällt es mir immer schwer, umzuziehen, ich verlasse schwierig Dinge, Umstände in meinem Leben, die ich liebgewonnen habe, und die mir Sicherheit boten…

Es passiert aber gerade jetzt wieder… Und dieser Körper, Verstand und dieses Ego muss jeden Tag mit DEM zusammenschwingen, DER ich in Wirklichkeit bin, um durchzukommen… Damit ich wieder geboren werde… Um mich jeden Tag, jede Stunde ausdehnen zu können, mein Vertrauen, meine Liebe ausdehnen zu können…

Und an einem Tag dann, vielleicht gerade an einem schönen Oktobertag wie heute, wird auch dieser Körper ins Formlose zurückgehen, wo er hergekommen war… Und das wird so gut sein…

Om Namah Shivaya…

Születésnapomra

Egy ilyen szép októberi nap volt akkor is, amikor jópár évvel ezelőtt megszülettem.

Illetve erre a Földi Világra érkezett az a részem, amely most ezeket a sorokat írja.

Nehezen jöttem… sokáig tartott… Bizonyára nem akartam elhagyni az Otthont, a Biztonságot…

Pedig én is tervvel jöttem, sok tervvel, de valójában csak egyetleneggyel: hogy eggyel több lélek nyilvánuljon meg itt a Földön, aki szeretetet és fényt közvetít… Mindnyájan ezért jövünk…

Hosszú az út, míg erre rájövünk.

Ma már tudom, hogy nem ez a test vagyok, akinek van valahol a megfoghatatlanban egy „felsőbb énje”, „Önvalója”, hanem Én Az vagyok, és Annak van most itt egy testi, földi megnyilvánulása testem, elmém, egóm formájában… Ezt persze olykor elfelejtem, de az is belefér… Ezért ezeket mind szeretni kell, szeretni valók… Nem elutasítandók… Oly sok örömet okozott nekem már ez a test… Például tudok vele ölelni, megölelhetem minden nap a legdrágább kincsemet, a fiamat… Akárhányszor… Sokszor… J

Az elme, egó persze sok fájdalmat, szenvedést is hoz, de őt trenírozni kell! Be kell fogni, és olykor segítséget kell kérni, imádkozni, meditálni, hogy ne feledjem, Ki is vagyok valójában! És a segítség jön! Ezt egyértelműen érzi az ember a szívében… <3

Azon az októberi napon alig akartam a Világra jönni… Azóta is nehezen költözöm, nehezen hagyom el a megszeretett, biztonságosnak érzett dolgokat, körülményeket az életemben…

Márpedig most is ez történik… És napról-napra össze kell rezegnie ennek a testnek, elmének, egónak azzal, aki valójában Vagyok, hogy végigcsináljam… Hogy újra megszülessek… Hogy kitágítsam Magam minden nap, minden órában, kiterjesszem bizalmamat, szeretetemet…

És majd egyszer, talán egy ugyanilyen szép októberi napon ez a test is visszaalakul a forma nélkülibe, oda, ahonnan jött… És ez így lesz jó…

Om Namah Shivaya…

Chong An Sunim az éneklésről

Még soha ilyen szépen, pontosan nem hallottam összefoglalni a spirituális éneklés élményének, tapasztalatának lényegét, amelyet az utóbbi időben, az Amritabhá-ban töltött időm óta én is kezdek megtapasztalni... 

Köszönöm, Sunim!

Won Kwang Sa 

Eredeti Fény Zen Templom

Chong An Sunim

Jóga hétvége 2014.08.15.

Beszéd-részlet

https://www.youtube.com/watch?v=DX7lIV3HFUk&feature=youtu.be&list=UUjfA49FGMP6k3oc9rxViCqA

Kérdés:

Amiket fogunk énekelni, koreai énekeket, azoknak mi a célja? Miért kell koreaiul énekelni? Miért nem lehet magyarul, vagy szanszkritül? És hogy miért csináljuk ezt, és miért fontos?

Válasz:

„Nagyon jó kérdés. Ezek a kötelező zengedezések – amikor itt élsz a templomban, akkor ez az életmód része – ezeknek nagyon-nagyon sok feladata van. Az egyik, hogy ezt a zajt, amit mi itt hordozunk magunkban, azt egyszerűen kitakarítsa. Így: hogy kitakarítsa a zajt. .…Az éneklés letisztítja a tudatot és teret ad belül. Ez azért fontos, mert hogyha ez a belső tudati tér nem alakul ki, akkor tényleg a saját „műsorunkkal” foglalkozunk és azon a szűrőrendszeren keresztül látjuk a világot, amit mi énnek hívunk. És nem úgy látjuk se magunkat, se a másikat, se a világot, ahogy azok valójában vannak.

Tehát az éneklés tudattiszító, a saját törmelékedet eltakarítja, pozitív tartalmakat hoz be a tudatodba és a térbe is. … és amikor énekelsz, akkor egyfajta „szövetségi rendszert” építesz ki, buddhákkal, bódhiszattvákkal, magas szintű istenségekkel, és ez nagyon nem mindegy. Az, hogy a te tudatodban miféle rendszer van, és milyen lényekkel vállalsz közösséget… „Az ördög vigye” – ha ezt nagyon sokszor mondod, akkor ezzel a birodalommal vállalsz közösséget. Az oltár(kép)… egy kapu, és ezt az éneklés kinyitja. És a buddhák és bodhiszattvák világát és ezt a világot egybenyitja. Meghívja őket ide, és a mi tudatunkat egybeforrasztja az övékkel. Tehát a megfelelő szövetségi rendszer kiépítése tudatilag nagyon-nagyon fontos, mert amikor az élet úgy megzúz, és a saját karmádat nagykanállal, dózerral kapod vissza, akkor igazából ….. már csak az számít, hogy milyen döntést hozol. Tehát milyen döntést hozol válsághelyzetben. … mit csinálsz, milyen tudattal élsz…  Akkor bekapcsolnak ezek a regiszterek, megelevenednek ezek a frekvenciák, és ez a szövetségi rendszer akkor segít. Soha nem vagyunk egyedül. Csak az a kérdés, hogy kinyújtottad-e a kezedet. Ennyi.

Ez a mennyei kézfogás, ez ez. Ezért is énekeljük ezeket az énekeket olyan nyelven, amelyeken már több száz, esetleg ezer éve hangzanak el ezek a mantrák, magyarul iszonyatosan bejáratódtak ezek a frekvenciák, bejáratódtak ezek a megszólítási módok, és nem csak azért, mert ők ezt értik – ők mindent értenek –, tehát az nem nyelv-függő. Viszont az emberi szféra, az emberi világ szempontjából az nem mindegy, hogy mondjuk egy sziddham szanszkrit dhárani-ba – a Nagy Dhárani -, koreai kiejtéssel is, alsó hangon is úgy ezerhétszáz évet beletettek. És több tízmillió ember. Az az energia nem vész el, még csak nem is alakul át. Ha abba úgy becsatlakozol, az jóval nagyobb, mint Paks 1-2 úgy összevéve. És ezért van az, hogy az ember elkezd énekelni, és elkezdenek történni a dolgok belül is, és kívül is, és tényleg nem tudod, hogy mi és hogy miért. Csak azt érzed, hogy kezdenek legördülni a terhek, … kezd valami olyasmi megnyilatkozni belül, ami sokkal inkább te vagy, mint eddig bármi más, és eddig ezt nem tapasztaltad. Úgyhogy a mantrák nagyon fontosak és nagyon jók. …. Ennek van kulturális, nyelvi, energetikai, transzcendens, pszichológiai vonatkozása, mindegyikbe egy picikét beleharaptunk ezzel a válasszal, és még egy ilyen apróság, hab a tortán, hogy Szung Szán Szunim száz napig énekelte a nagy dháranit, és elérte a Megvilágosodást, nagy M-mel. Úgy, hogy szinte biztos, hogy nem tudta a jelentését. …”

A szövegben említett Nagy Dhárani-ról - Nílakantha Dhárani -, a Nagy Könyörületesség Mantráról bővebben: http://www.buddhapest.hu/2013/04/niakantha-dharani-nagy-konyoruletesseg.html

Ani Csöjing Drolma énekli a dhárani rövid formáját, ennek neve "Tizenegyarcú Avalókitésvara dhárani":

Fordítás - Mindennapi áldás (Növekedj a gyermekeiddel!) - Jon és Myla Kabat-Zinn könyvéből

Az éber figyelem gyakorlása a családban

Előszó 
(Jon Kabat-Zinn)

"Fiunk, aki épp most végzi első évét az egyetemen, éjszaka 1 óra 30 perckor érkezik haza, a Hálaadás ünnepére jött. Egy barátja hozta magával. Amikor kora este felhívott és közölte, nem fog hazaérni vacsorára – amiben pedig reménykedtünk –, mindannyian csalódottak voltunk, néhány pillanatig kifejeztetten haragot éreztem magamban. Ezután megbeszéltük, hogy nyitva hagyjuk a bejárati ajtót és amikor hazaér, felkelt bennünket. Ám erre egyáltalán nem volt szükség. Úgyis hallottuk, hogy bejött a házba. Még amikor igyekszik csöndes lenni, akkor is érezni ifjú, áradó energiáit. Feljön a lépcsőn. Halkan magunkhoz hívjuk, hogy ne ébressze fel a húgát. Bejön sötét hálószobánkba. Átöleljük egymást. Az ágynak annál az oldalánál áll, ahol én fekszem, keresztben átnyúl rajtam Mylához és mindkettőnket egyszerre ölel át karjaival, sőt egész lényével. Boldog, hogy újra itthon van. Mintha csak a világ legtermészetesebb dolga volna, fekszik rajtam keresztben. A késése miatt érzett harag minden nyoma és a csalódottság, hogy hiányzott a közös vacsoráról, egy pillanat alatt elszáll.

Érzem, hogy árad belőle a boldogság érzése, amely se nem túlzott, se nem mániákus. Örömöt, elégedettséget, nyugalmat és lazaságot sugároz. Olyan, mint amikor régi barátok újra találkoznak, de ennél még több: mint egy családi ünnep. Itthon van, itt, a sötét hálószobánkban. Hozzánk tartozik. Érezhető a kapcsolat hármunk között. Az öröm érzése önt el és magam előtt látok egy sor képet a vele töltött életemből, amelyek e pillanat teljességét tükrözik. Ez a nagy tizenkilenc éves fiú, aki keresztben fekszik rajtam és akit oly sokszor tartottam a karomban, amíg le nem vált rólunk és ki nem ment a világba, akinek most zilált szakálla és erős izmai vannak, a fiam. Én az apja vagyok. Myla az anyja. Hallgatunk és tudatában vagyunk ennek. Mialatt ott fekszünk, mindannyian fürdünk saját boldogságunk érzésében, melyek egyetlen egységgé olvadnak össze.

Kis idő múlva elmegy, hogy megnézzen egy filmet. Még nem tud elaludni, túl sok az energiája. Mi megpróbálunk újra elaludni, de még órákig hánykolódunk az ágyban, kimerültségtől kábultan. Egy pillanatig arra gondolok, átmegyek hozzá a szobájába, hogy minél több értékes időt töltsek vele, aztán mégis fekve maradok. Nincs rá szükség, hogy bármi után loholjak, sem őutána, sem az alvás után, amelyre tulajdonképpen sürgős szükségem volna. Másnap reggel munkába indulok, jóval azelőtt, hogy ő felkelne. Egész nap kísér a tudat, hogy este, amikor hazatérek, otthon lesz és látni fogom.

*

Ezek a pillanatok adják az áldást és örömöt, amelyet szülőként megélhetünk, hacsak  saját magunk meg nem akadályozzuk, ahogy én azon a napon kezdeti haragommal csaknem megtettem. Ugyanilyen könnyen el is illanhatnak az ilyen boldog pillanatok, anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk őket. De mi a különleges bennük? Csak akkor érezzük ezt a mély kapcsolatot gyermekünkkel, amikor először érkezik haza a kollégiumból, vagy amikor született, amikor kimondta az első szót, esetleg amikor járni kezdett? Vagy az ilyen pillanatok gyakoribbak, mint gondolnánk? Lehetséges volna, hogy inkább gyakoriak, mint ritkák, hogy gyakorlatilag bármikor megélhetjük őket, még nehéz helyzetekben is – amennyiben gyermekeinkkel és az adott pillanattal kapcsolatban maradunk?

Tapasztalatom az, hogy ezek a pillanatok korlátlan mennyiségben fordulnak elő. Csak könnyen, észrevétlen elmúlnak, anélkül, hogy felismerném értéküket, ha nem vagyok elég éber, hogy meglássam őket. Észrevételük bizonyos fajta belső munkát igényel, hiszen szellemem olyan könnyen elkalandozik és oly sok dolog vonja el figyelmemet az adott pillanattól...."

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Mit jelent a tudatos figyelem a szülők számára?

"A tudatos figyelem gyakorlása a családban arra szólít fel, hogy a szülői lét lehetőségeire, pozitív fejlődési esélyeire és kihívásaira újfajta éberséggel és különleges belső hozzáállással tekintsünk. Nemcsak azt eredményezi, hogy fontosnak tűnik számunkra, amit teszünk, hanem megmutatja, hogy szülői elkötelezettségünk tudatossá válása a szó legszorosabb értelmében a legfontosabb, amit tehetünk – úgy gyermekeinkért, mint saját magunkért.

Ez a könyv a szülői tapasztalat legkülönfélébb aspektusaival foglalkozik. Leírja, hogyan elégíthetjük ki gyermekeink szükségleteit a lehető legteljesebben és legönzetlenebb módon, amennyiben kifejlesztjük az érzékelésnek egy különleges módját. Ennekaz érzékelésnek a segítségével, amelyet más néven tudatos (éber) figyelemnek nevezünk, mélyebb megértésre tehetünk szert gyermekeinkkel és saját magunkkal kapcsolatban is. Az éber figyelem lehetővé teszi, hogy a felületes jelenségeken áthatoljunk. Segít világosabban látnunk, milyenek is gyermekeink a valóságban. Az éber figyelem révén betekinthetünk saját bensőnkbe, de a külvilágot is megfigyelhetjük, és annak alapján, amit íly módon látunk, bizonyos mértékű bölcsességet és együttérzést fejleszthetünk ki cselekedeteinkben. Ha a szülők minden tettükben tudatos figyelemre törekednek, ennek erősen gyógyító és átalakító hatása lehet gyermekeikre és saját magukra nézve egyaránt.

A könyv IV. részében látni fogjuk, hogy a tudatos figyelem szellemében folyó együttélést a gyermekekkel úgy is tekinthetjük, mint egy különösen hosszú és olykor nagyon fárasztó meditációs elvonulást, amely életünk nagy részét kitölti. Gyermekeinket pedig házitanítókként foghatjuk fel, akik állandóan kihívások elé állítanak, s születésüktől fogva egészen felnőttkorukig, sőt azon is túl folytonosan kísérnek és tanítanak bennünket. Számtalan alkalmat nyújtanak rá, hogy többet tudjunk meg arról, kik vagyunk mi, és kik ők valójában. Ezáltal pedig lehetőségünk nyílik rá, hogy kapcsolatban maradjunk a valóban fontos dolgokkal, gyermekeinknek pedig azt adhassuk, amire fejlődésükhöz a leginkább szükségük van. Idővel talán megállapítjuk majd, hogy a pillanatról pillanatra történő érzékelés a leginkább korlátozó észlelési szokásainktól szabadít meg bennünket, attól a módtól, ahogyan más emberekkel kapcsolatba lépünk. A szellem kényszerzubbonyaitól és börtöneitől, amelyeket az előző generáció adott tovább nekünk, vagy amelyeket valamilyen módon saját magunk teremtettünk. Gyermekeink puszta jelenlétükkel, gyakran szavak vagy beszéd nélkül is inspirálhatnak bennünket ennek a belső munkának az elvégzésére. Minél jobban sikerül gyermekeink teljességét és szépségét, lényüknek e sajátosságait tudatosítanunk – különösen akkor, ha ez nehezünkre esik –, annál mélyebbé válik képességünk a tudatos figyelemre. Minél világosabban látunk, annál jobban, nagyvonalúbban és bölcsebben tudunk viszonyulni hozzájuk.

Ha feladatunkká tesszük, hogy belsőleg is tápláljuk őket és megértsük, kik ők valójában, akkor „házitanítóink“, főként „képzésünk“ első tíz vagy húsz évében a rácsodálkozás és a boldogság végtelen sok pillanatával ajándékoznak meg bennünket, valamint számtalan olyan alkalommal, melyekben az összetartozás és szeretet legmélyebb érzéseit tapasztalhatjuk meg. Ugyanilyen valószínű az is, hogy pontosan rátapintanak minden sebzett pontunkra, minden bizonytalanságunkra, megingatják határainkat és mindazt megérintik bennünk, amitől félünk, vagy amiben elégtelennek érezzük magunkat. Ha készek vagyunk tapasztalataink teljes spektrumát valóban tudatosan megélni, akkor újra és újra emlékeztetni fognak bennünket a legfontosabbra az életben, beleértve annak misztériumait is.

Szülői feladatunk részben azért különösen intenzív és fárasztó, mert gyermekeink olyan dolgokat követelnek tőlünk, amelyeket senki más nem követelhetne és oly módon, ahogyan azt senki más nem tehetné vagy tenné. Olyan közelről látnak bennünket, mint senki más, és állandóan rákényszerítenek minket, hogy belenézzünk az általuk elénk tartott tükörbe. Ezáltal megadják számunkra az esélyt, hogy önmagunkat mindig új és új módon lássuk és tudatosan feltegyük magunknak a kérdést, mit tanulhatunk azokból a helyzetekből, amelyeket velük megélünk. Ebből a fajta érzékelésből kiindulva azután olyan döntéseket hozhatunk, amelyek gyermekeink belső növekedését, ugyanakkor saját további fejlődésünket is szolgálják. Összetartozásunk és egymástól való függésünk megnyitja előttünk a közös tanulás és növekedés lehetőségét.

*

Ahhoz, hogy szülői feladatunkat tudatos, éber figyelemmel láthassuk el, hasznos lehet, ha megtudunk valamit arról, mit is jelent ez a fajta figyelem. Egy olyan érzékelésről van szó, amely minden egyes pillanatra kiterjed, anélkül, hogy közben ítéletet alkotnánk az adott pillanatról. Úgy fejleszthetjük ki magunkban ezt az érzékelést, ha figyelmünket egyre finomítjuk, koncentrációs képességünket mindig a jelen pillanatra irányítva edzzük, és ezt a figyelmet, amennyire csak lehetséges, fenntartjuk. Ha ezt megkíséreljük, egyre intenzívebb kapcsolatot alakítunk ki saját életünkkel, annak minden egyes pillanatával.

Életünk nagy része általában automatikus reakciókkal telik el. Csak nagyon korlátozottan és inkább véletlenszerűen vagyunk figyelmesek, sok fontos dolog magától értetődőnek tűnik számunkra, vagy pedig egyáltalán nem figyelünk oda rá. Általában mindenről ítélkezünk, amivel csak találkozunk: villámgyorsan és gyakran kritikátlanul véleményt alkotunk, mégpedig annak alapján, hogy szeretjük vagy nem szeretjük, akarjuk vagy nem akarjuk az adott dolgot. Az éber figyelem nagyon hatékonyan segíthet a szülőknek feladataik ellátásában, abban, hogy tudatosan regisztrálják azt, ami minden egyes pillanatban történik, és így az automatikus gondolatok és érzések fátylán át eljussanak a mélyebb valóság észleléséhez.

A tudatos, éber figyelem a buddhista meditáció központi gyakorlata, melynek során elsősorban az a cél, hogy kifejlesszék és gyakorolják a figyelmet. Ezt a praxist különböző meditációs iskolákban egész Ázsiában több mint két és félezer éve folytatják és továbbfejlesztik, ma pedig a nyugati társadalomban is több területen egyre növekvő érdeklődés övezi, többek között a gyógyászatban, az egészségmegőrzésben, a nevelésben, valamint a szociális programokban.

A tudatos figyelem a sok ma ismert spirituális diszciplína és gyakorlati út egyike. Azt mondhatnánk, hogy mindezek a módszerek ajtókhoz hasonlítanak, melyek végülis mind ugyanabba a terembe vezetnek. Mindegyik ajtóból egyedülálló perspektíva nyílik a megfigyelő előtt, mely teljesen különbözik attól, ami a többi ajtóból kínálkozik. Ám teljesen mindegy, melyik ajtón át lépünk be a terembe, amikor benne tartózkodunk, ugyanarról a teremről van szó. Teljesen mindegy, melyik meditációs módszert, vagy tradíciót követjük, ami a meditációban történik, az mindig arra a rendre és csöndre való ráhangolódást jelenti, amelyet minden aktivitás tartalmaz, ha mégoly kaotikusnak tűnik is számunkra. Ez a ráhangolódás a figyelem képességének a segítségével történik. Semmi esetre sem egyfajta belső manipulációról van szó, amint azt sokan gondolják – mintha csak egy kapcsolót kellene bekapcsolnunk vagy csupán csak ellazulnunk –, melynek révén egy „különleges állapotba“ lépnénk be, amelyben életünk minden mozzanata másnak, jobbnak tűnik, vagy amelyben szellemünk „kiüresedik“ vagy gondolatainkat elnyomjuk. Sokkal inkább tapasztalataink teljes körének, vagy bizonyos részének szisztematikus és folyamatos érzékelése az, ami ilyenkor történik...."

------------------------------------

"Bár a tudatos, éber figyelem gyakorlatát a buddhista hagyomány írja le különösen differenciáltan, minden kultúrában fontos szerepet játszik, hiszen nem jelent egyebet, mint az érzékelés, a világosság és az együttérzés kifejlesztését, tehát olyan tulajdonságokét, amelyek minden emberben léteznek és mindannyiunk számára fontosak. Sok lehetőség van a tudatos figyelem létrehozására, és ezek között nincs egyedül helyes mód, mint ahogyan a gyermekekkel való bánásmód tekintetében sem létezik egyedül üdvözítő megoldás.

A tudatos, éber figyelem számunkra, mint szülők számára azt jelenti, hogy a gyermekeinkkel való hétköznapi együttélés során tudatában maradunk a valóban fontos dolgoknak. Meg fogjuk állapítani, hogy az idő legnagyobb részében kifejezetten igyekeznünk kell majd, hogy észrevegyük, mi ez. Az is előfordulhat, hogy bizonyos pillanatokban egyáltalán nem tudjuk, mi a fontos, mivel elveszítettük orientációnkat. Ez nagyon is könnyen megtörténhet. De még szülői életünk legnehezebb, legszörnyűbb pillanataiban is lehetőségünk van rá, hogy tudatosan távolságot teremtsünk az aktuális helyzettől és friss pillantással magunkra tekintve, elfogulatlanul feltegyük a kérdést: „Mi a valóban fontos ebben a helyzetben?“

A tudatos figyelem számunkra, mint szülők számára azt is tartalmazza, hogy emlékeztetjük önmagunkat, hogy minden helyzetben, melyet gyermekeinkkel együtt megélünk, kialakítsuk ezt a figyelmet, nyitottságot és bölcsességet. Ez egy valódi gyakorlati módszer, egy belső diszciplina, a meditáció egy formája, amely a gyermekek és a szülők számára egyaránt nagy haszonnal járhat...."

(Jelen fordítás csak minta, a szerzők által még nincs jóváhagyva...)

http://www.amazon.com/Everyday-Blessings-Inner-Mindful-Parenting/dp/0786883146

Vagyok, aki vagyok...

2013. január 12., Zalakaros

Most már értem, miért mondja Maharishi, hogy keresd a választ arra a kérdésre, „ki az az én?”, „ki vagyok valójában?” – ha a „megvilágosodásra” törekszel. 

Azt is értem, miért hívják „felébredésnek”.

A „vagyok-aki-vagyok”-ot is értem, azt is, miért marad ki ebből a megfogalmazásból az „én”.

Mert Az már nem olyan, mint egy megfogható dolog, amit főnévvel lehetne legjobban megnevezni.

Amikor az éned a Nagy Én lesz, az sokkal inkább egy nem megfogható, nem megragadható, folytonos áramláshoz hasonlít, aminek leginkább az igei forma felel meg. A „vagyok”.

A „vagyok-aki-vagyok” megfogalmazásban az „aki” egyáltalán nem hangsúlyos.

A hangsúly a „vagyok”-on van!

Ez a „vagyok” pedig egy csodálatos, kiterjedés-szerű létezés, először egy vízszintes irányban érzékelhető áramlás, ami mindennel összekapcsol és a drágakövek csillogó színes fényeit is felszikráztatja, majd, amint felismerem, hogy „nicsak, ez egy vízszintes áramlás”, akkor aranyló fény árad felülről belém és a szívemet nagy örömérzés hatja át! Felfénylik egy függőleges irányú áramlás is, és ennek a fényoszlopnak a közepe a szívemben vibrál. Az egész olyan, mint egy arany fény-kereszt.

Maharishi „Ki az az én?” kérdésénél az a „módszer”, hogy mindig mélyebb és mélyebb szintjére kerüljünk le az énünknek, azáltal, hogy ha az „énkutatás”, a meditáció közben bármilyen érzés, gondolat merül fel, akkor mindig kérdezzük meg önmagunkat: „Ki az, aki ezt érzi, vagy gondolja?”

Tehát ne a felmerülő érzésre, gondolatra figyeljünk, hanem arra próbáljunk ráérzékelni, ki az, akihez ezek „tartoznak”.

Nekem ez úgy működik – és szinte önmagától jött ez a fajta „próbálkozás”, „módszer” – , hogy olyankor, amikor azt mondom/gondolom/érzem magamban, hogy „én” (akármivel kapcsolatban – legyen az egy vágy, érzés, gondolat, helyzet, ami az „enyém”, amiben „benne vagyok”), akkor megpróbálom ezt az „én-érzést” kitágítani, egy jóval nagyobb „Én”-perspektívából gondolni/érezni azt a dolgot, amit éppen „én”-ként gondolok/érzek/mondok, vagyis eme „nagy” Én-ként érezni/gondolni/mondani az adott dolgot.

Ez a kitágulás-érzés végtelenül felszabadító, megnyugtató, nagy boldogságérzéssel jár együtt és rögtön egy nagyobb rálátást biztosít arra a helyzetre/érzésre/gondolatra, amiben éppen „vagyok”, egy nagyobb látószögből teszi azt érzékelhetővé, így egyúttal azt a „kisebb én”-t is, amiként előtte érzékeltem önmagam. Ez a kitágulás a végtelenségig folytatódhat, olyan, mint amikor széthúznak egy sűrű szövésű anyagot (egy hálót, „fátylat”) és a szálak, amelyek ezt alkotják, egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre „ritkásabb”, átlátszóbb lesz a szövedék… Maya fályla…

Lehet, hogy nem is „fellebben”, ahogy eddig vártam, gondoltam, hanem így történik, ilyen „szétoszlás”-szerűen, s a köztes „térben” feltárulnak egyéb síkok, a többiek „valóságai”, vagy a „saját” egyéb valóságaink, amelyek eddig úgy tűntek, mintha „egymásra lennének rakódva”, egymás mögött, különállóan helyezkednének el. Most ezek mind – egyre inkább, ahogy „szétcsúszik”, tágul „kis” énünk hálója – összeérnek, eggyé olvadnak, ill. inkább: meglátjuk eggyéolvadtságukat.

Hogy mit szeretnék valójában?

Egyre több és több olyan pillanatot, alkalmat, amikor annak boldogságát és szabadságát érzem, hogy én-érzésemet, én-tudatomat át tudom helyezni a Valódi, nagy Énembe, amikor abból élek, érzek, cselekszem, abba vonódok bele, integrálódom „kis énként”. Amikor VAGYOK, aki VAGYOK.

Egyre több, egyre gyakoribb és egyre nagyobb kitágulást megélni, amikor Egy vagyok Önmagammal, a Többiekkel, a Világgal!

Önvalós meditáció - egy régi tapasztalat...

Bükkszentkereszt, 2006. július 8.

„Önvalós meditáció”

Sri Ramana Maharsi és

Paul Brunton nyomán

Önkutatás (Az Önvaló kutatása)

Én-kutatással indul

Gyakorlat:

1. a test teljes ellazítása (meditációs pózban ülve, kényelmesen)
2. az elme lecsendesítése
3. felajánlás Istennek
4. az Űr-állapot létrehozása

Figyelem a légzésre, a légzésfázisok közti szünet meghosszabbítása, a szünetekben a Boldogító Űr érzékelése, majd ennek az érzésnek a levitele a Szívbe (Szív-csakra: jobbra a testi szívtől). Belemerülés az Űr-állapotba.

Önkutatás kezdete. Segédeszköz: kérdés: „Ki vagyok én?” „Mi ennek az énnek az eredete?” Figyelni a választ. Ha újra és újra gondolatok merülnek fel az elméből, a gondolatról átirányítani a figyelmet az énre, aki gondol. Onnan pedig az én gyökerére. Visszakövetni. Minél tovább megtartani az én-érzést.

Önvalóval való azonosság, béke.

Megszűnik minden olyan tendencia, amely az ént létrehozza. Feloldódás az Önvaló boldogságában, a Boldogító Űrben. Sat-Cit-Ananda. Megvalósulás.

Mindenre egyként, egyformán tekint. Túl van az erőfeszítésen és a nem-erőfeszítésen.

Minden pillanatban egyek vagyunk valódi önmagunkkal, az Önvalóval, csak nem tudunk róla.

Nem kell egyebet tenni, mint eltávolítani a nem-tudást. A hozzáálláson változtatni. Módszere: az önkutatás (én-kutatás) gyakorlata. Hol az én eredete? Ha sikerül visszakövetni az ént az eredetéhez, megszűnik, eltűnik, feloldódik az Önvalóban.

Isten, az Önvaló és a Guru egy.

A spontán megvalósulásig az erőfeszítésnek bizonyos formái szükségesek.

A megvalósulásban lényeges az Isteni Kegyelem, de ezt csak a kitartóan törekvő kapja meg.

Aki erőfeszítéseket tesz.

Aki rágondol az Önvalóra, azt az Önvaló magához húzza. Bevonja magába.

Soha nem vagyunk külön tőle valójában. Az erről való tudásunkat kell feléleszteni.

Ez pedig a megtapasztalás. Nem a dualitáson alapuló megismerés. Hanem az eggyé válás, a belemerülés.

Az önvalós meditáció alatt hosszú idő után most először sikerült visszatérnem az igazán mély meditációhoz. Nagyon nehezen ment először a test teljes ellazítása és az elme lecsendesítése. Újra és újra jöttek a gondolatok, képek. Aztán a technika segített: valóban igyekeztem a felmerülő gondolatot, képet annak eredetére visszavezetni, ezek helyett az azt produkáló énre koncentrálni. Először rövidebb időszakokra, majd egyre hosszabban sikerült megmaradnom a pillanatban és ekkor ráébredtem, hogy ezt az érzést én már ismerem. Régen egy alkalommal megéltem már minden dologgal, az engem körülvevő természettel, vízzel, levegővel való egységállapotot, amelyben önmagamat és minden mást körülöttem egyetlen áramlásként érzékeltem. Nem volt többé én és nem-én, csak egyes egyedül ez a lassú, nyugodt áramlás létezett.

Most újra megtörtént, újra megéreztem. Ekkor jöttem rá, hogy ez maga a Boldogító Űr, amelyben egy időre sikerült feloldódnom. Éreztem az Önvaló vonzását, illetve azt, hogy ez még nem a végső állapot és örömérzés töltött el, hogy van még tovább út. A testi fájdalom, a fizikai és pszichikai nehézség akkorra már eltűnt.

De úgy éreztem, ez szükségszerű, szükséges volt, most először nem ijedtem meg tőle, nem riasztott vissza annyira, mert apukámra gondoltam, a halála előtti napokra, órákra, amikor tanúja lehettem, hogyan küzdött a maga csendes módján a fizikai testével, az anyagi világgal azért, hogy elmehessen. Ahhoz, hogy elmehessünk, akár életünk végén majd, akár egy más, anyagi világon túli valóság megtapasztalása során, mindenképpen meg kell küzdenünk az anyagi valósággal, saját testünkkel, elménk berögzültségeivel. A szenvedést nem lehet és nem is jó megspórolni. Jobb tehát, ha még életünkben felkészülünk rá. A nagy misztikusok (pl. Keresztes Szent János) és híres jógik (pl. Ananda Moy Ma) sem mentesültek a testi szenvedéstől megvilágosodásuk után sem. Csupán másként viszonyultak hozzá, a betegségeket is végtelen türelemmel viselték, hiszen többé már nem a fizikai testükkel azonosították magukat.

Részletek az új korszak levelezéséből (1996-1998)

Ajánlom ezt a naplórészletet "Laczkómnak", végtelen szeretettel...

Mottó: „Olvasóm! ha merészkedel verseim és jegyzéseim megismerned: készülődjél arra, hogy utánna már nem az léssz, a ki eleddig valál. Meglátod az élet másik oldalát: az ismeretes Féfiúi Világon túl, mellyet az asszonyok is ismernek, megpillantod a félig setétben rejtező Asszonyi Világot, mellyet az asszonyok sem ismernek, ámbátor benne élnek. ..." (Weöres Sándor: Psyché)

Ez itt egy vers – neked:

Égkék szemed mélyéről
a nyugodt melegség árama,
Eggyévált vérkeringésben
közös dobbanásokból fel-felmerülő reszkető sürgetés,
mintha mégsem...,
mintha soha,
kettőből eggyé, egyből kettővé mozduló
boldog-boldogtalan pillanatok
végtelen sora...

Rájöttem: írni = összekötni az érzéseket és azt a helyet, ahol a szavak képződnek, kiválasztódnak.
Egy bizonyos tértelen térből – hiszen nincs körülhatárolva, így nem tér – olykor különös áramok érkeznek feléd. Ha megfelelően – várakozástalanul – nyitott vagy feléjük, akkor belédfolynak, egészen addig a pontig, ahol a szavak keletkeznek. Finoman, zökkenőmentesen átsuhannak a küszöbön, és szavakká változnak.
Jó, ha azonnal leírod őket – talán neked... vagy nekem ...


"Kedves Psychém,
hát nem volt tévedés ezt a könyvet elővenni, hisz hamar kiderült, Psyché, az Te vagy magad, Te, az ifjú költőlány, aki Amor karjaiban lebeg és reménytelen szerelemben küzd. De igazán kedves és jó.

"Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjaiban égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem"
           (Weöres Sándor: Psyché)


Egyetlen Ficzkóm,
az imént nagyon érdekes filmet láttam a tv-ben, a késő esti Átváltozások c. sorozatban: A természet újrafelfedezése volt a címe. Rögtön eszembe jutott a mai beszélgetésünk a hely szelleméről.
Itt ugyanis arról volt szó, hogyan változott az emberiség felfogása az ókortól (ill. a természeti társadalmaktól) kezdve máig a természetről. Két alapvető felfogás létezik: az egyik, az ősi szerint a természet (beleértve a Földanyát, a köveket, hegyeket, vizet, növényeket, állatokat, sőt az egész kozmoszt is) organikus, élő valami, amibe a bizonytalanság, a káosz is beletartozik (és helye van), a másik szerint (ez a modern tudományos szemlélet, mely Baconnal és Descartessel kezdődött) pedig a természet élettelen valami, csak anyag, ami arra való, hogy az ember megformálja, uralkodjék rajta – ami fémjelezte is az utóbbi néhány száz év tudományos-technikai törekvéseit. Descartes megfosztotta a köveket, növényeket, sőt az állatokat is a lélek fogalmától. Innen csak egy lépés volt a newtoni világrend gondolata, ami a világot egy mechanikusan működő óramű példájára képzelte el.
A legújabb tudományban azonban, a kvantumelmélettel, a legnagyobb tudósok (a műsorban is egy biológust, egy fizikust és egy kémikust szólaltattak meg elsősorban) újra felfedezni látszanak a régi igazságokat, vagyis hogy a természetben olyan titokzatos összefüggés van a dolgok között, amit semmilyen ismert tudományos módszerrel megmagyarázni nem lehet (a kis egységekből: kvantumokból felépülő egészről van szó, amelyben minden egyes részlet egyenként is magában hordozza az egészet): tehát csak organikus, élő, lélekkel telt természetről lehet szó. Erre a titokzatos összefüggésre és a természet működésére egyetlen analóg, magyarázó példát hoztak fel a műsorban (amit egy kémikus mondott el!), mégpedig a művészetet.
A művészet tapasztalatában (és különösképpen a zenében) lehet jól érzékelni a szabályok, határok közé szorítottság, és a határok nélküli szabadság (a meghatározatlan, bizonytalan momentum) egymást át-hatását, egymáson keresztül való létezését. (Zárójelben meg kell jegyeznem, erről szól esztétikai tanulmányaim egésze, minden tanulmány, amit fordítok, amivel foglalkozom, e körül forog! - tehát tényleg minden összefügg: ezt az ember saját egyéni életén belül is érzi.) A művészet legújabb felfogása – meglehetősen nagy kanyart leírva – újra visszatér ahhoz az elképzeléshez, hogy a művészet jellege nem más, mint organikus,
a szó legszorosabb értelmében. Ennek pedig igen nagy jelentősége van az általános gondolkodásban, amit a fentiek is bizonyítanak. Segíthet visszatérni egy, a természetről vallott természetes felfogáshoz, miszerint annak minden egyes megnyilvánulása lélekkel teljes.
Ezt támasztják alá azok az egyéni élmények is, amelyekről – a műsor szerint is – meglepően sokan számolnak be, még a nagyvárosok lakói közül is, amikor valamiképpen, egy-egy bizonyos helyen és időben számukra nagyon erőteljes, élő, közvetlen kapcsolatba kerülnek a természettel: mindannyian ismerjük ezt ama rácsodálkozás érzésében, amikor valami megállít minket és úgy érezzük, valami különlegesre éreztünk rá, egységben vagyunk a mindenséggel. És itt jön a lényeg, ami miatt ezt az egészet elkezdtem leírni Neked, ami kapcsolja ezt az egészet a mai kávéházbeli beszélgetésünkhöz: Hogy tehát, ha valóban így fogjuk fel a természetet: "szent kozmoszként", vagy "szent természetként" – ahogyan Európában az ókortól kezdve a reformációig felfogták –, akkor világossá válik számunkra, hogy léteznek a térnek olyan pontjai a Földön, olyan helyek, amik valami fontos metszéspontként, centrumként, különleges energiát hordoznak. (Sokszor kövek, fák azok, amik egy-egy ilyen hely középpontjában állanak.) Sok ilyen helyet mutattak a műsorban is, főleg Angliában, elég csak Stonehenge-re gondolni, illetve a keresztény zarándokhelyekre, amik tulajdonképpen pogány szent helyekre települtek rá, és évszázadok óta zarándokolnak oda az emberek, csak azért, hogy ott lehessenek. (Ilyen helyek közelében jelentek meg azok a titokzatos gabonakörök is, amelyekről senki nem tud semmi biztosat.) És akkor még nem beszéltünk a távol-keleti kultúrák szerit helyeiről, a Himalájáról, az Andokról, a dél-amerikai kultúrákról, stb., stb.!
Visszatérni persze a mai civilizált emberi világban a természetnek ehhez a felfogásához a legtöbb ember számára nagyon nehéz dolog, főleg nekünk, akik városban élünk. (Az angol biológus szerint hétfőtől péntekig tökéletesen megfeledkezünk az organikus természetről, szombat-vasárnap pedig, amikor autóinkkal kimegyünk a víkendházunkba, vagy valamelyik kirándulóhelyre, akkor élőnek, organikusnak látjuk a természetet, és ezzel akarunk találkozni, hogy olyan pillanatokra tegyünk szert, amelyekről fentebb írtam, és amilyenekhez különben valószínűleg csak a művészet tapasztalata által juthatunk.) Tehát alapvetően kettős a viszonyunk a természethez, a kozmoszhoz, ami kissé egészségtelennek tűnik ránk nézve. Mivel pedig így élünk, és igen nehéz lenne egyik napról a másikra azt mondani: jó, én mától másként gondolkozom a természetről (habár szerény személyes véleményem szerint igenis érhetik az embert olyan nagyságrendű élmények, vagy találkozhat olyan dolgokkal, felfogásokkal, emberekkel, ami miatt hirtelen ellenállhatatlan vágy tör rá, hogy más belső utakat járjon), ezért hát úgy tűnik, az egyetlen lehetőség, hogy belül kezdjük el. Saját magunkon kell kezdenünk gondolkodni, vizsgálódni, és esetleg – ha belső vágyunk van rá – gyorsabban-lassabban változtatni, csak így lehet megtenni az első lépéseket a visszatérés felé.
Minden tudománynál jobban szolgálja pedig ezt a művészet tapasztalata, ha – megint csak kizárólag akkor, ha egyedül saját belső vágyunkat követve – az eddiginél jobban megnyílunk számára.

Úgy látszik tehát, az egyetlen tennivaló a vágy felébresztése az emberben, saját magunkban. Visszatérve tehát eme kissé hosszúra nyúlt fejtegetés után – amiért bocs – a mi beszélgetésünkhöz, én a szent helynek ilyen értelmében beszéltem a hely szelleméről, amit akkor is figyelembe kell venni, amikor az ember építeni akar valamit valahova. A térnek szerintem vannak kitüntetett pontjai, ugyanakkor mindenkinek megvannak a maga szent helyei. Az "objektív" és "szubjektív" szentség egyszerre igaz és létező, folyamatosan átjátszik egymásba a kívülről jövő (makrokozmikus) és a belülről jövő (mikrokozmikus) energia. (Emlékezzünk csak kedves hasonlatunkra a csermelyről és a mezőről, titokzatos mélységekbe vagy magasságokba nyúló közös eredetüket illetően!) Ugyanúgy, ahogyan a Biblia szerint mindennek rendelt ideje van, rendelt helye (tere) is van mindennek.


"Kedvesem Mirjam! minap kinézve otthoni ablakimból, könnyfakasztó dolgot láttam: láttam a még átlátszó, de zöldellő lombokat, a dombok egymásbametszésének nagyszerűségét, az eső fényét, a szél vakmerőségét, a felhők vadulását, és ezek mellett ott voltál te is, hozzájuk tartoztál, és az élettelenségüket szellemmel lehhelted át – megbizsergetett"

"Lidim, lassan már harminchárom nevünk volt, állandó forgásban és megtévesztően, csak mindig cselesen… Tegnap estve a teraszon üldögéltem. már lehetett vagy 1 óra, kicsit iszogattam, melynek okábúl az elme kicsit fogékonyabb jóra és szépre, mikor kissé elérzékenyülve nézi az eget, és eszébe jutnak kapcsolatok, melyek díszeket fakasztottak, olyanokat amik nem hervadoznak csak úgy, még ha nem is a mindennapokban átélő, de mélyen gyökeret verő. És ezzel jöttem rá, hogy az a szeretet –, mellyel lefedni akarsz állandóan, én meg próbálok kibújni alóla, mert csak ezt tudom életemben elképzelni – könnyfakasztó a mélyen, és érzékeny."


Tavaszi vers

Úgy áradsz szét bennem,
mint vihar után eső a földben;
úgy kúszol föl testemben,
mint áprilisi nedv a fában,
s hogy végre virág-homlokommal
felhők közt úszva angyalok ablakát
karcolja ágam, csendes az ágyam,
s ottan,
mozdulatlan,
felhúzva lábam,
beszív s kilehel engem szűnetlen
a mindeneket mozgat ó örök áram...


"LIDIM! Tudod-e, hogy távolságod ellenére sokat valál velem,
s tudod -e, hogy a távolságod, mintha közel lenne,
s tudod-e, hogy a hosszú idő, mintha nem is lenne hosszú,
s tudod-e, hogy a víz alatt messzire is el lehet látni,
s tudod-e, hogy a csillagok felől nézve, egészen közel állunk egymáshoz, onnan
picinyke az a száz kilométer,
s tudod-e, hogy vannak madarak és vannak felhők és vannak szellők, melyek hírnökök?
Csókol mindenki innen"


Íme, pedig Lidiről írott soraim, miknek ösztönzést kedves Laczkóm ada, mikorost ollyasmit íra nékem,
hogy hát fontossak lennének nékem bizonyos dolgok, pl. Lidivel való magam azonosulásának is méllyebb értelmet vónék képes adni. Igaza leend. Ezen elgondolkozván, hogy vajjon mi okból is van ez imígyen, jövének ki e sorok tollam aljábul:

Magamagámnak Lidivel való azonosítására pedig azért vagyok olly könnyedén hajlandó, mivel kenyere néki a szerelem, az Erósz, de kenyere néki a szó is. Azon ritka teremtmények közibe tartozik e milyán, kik képesek egybesíteni a cselekvő, aktíve életmódot a megfigyelő megérteni-akarásval. Ez életibe pedig e két angyal irányítá őt, kiknek útmutatásit boldogan követé, a kettős célbul fakadó olykori bánatokat és fájdalmakat úgysem semmiképpen kikerülni nem tudván. A szerelem fonalábul és a szók fonalábul azután hálót szöve maga alá, melly az értelmetlen semmibe-zuhanástúl felfogá őt, mikoron végre is odáig juta, hogy szembe kelljék néznie az emberi s asszonyi levés peremén nyíló meredéllyel, sőt szükséges lett légyen belévetnie abba magamagát, hogy imígyen bátorságát végképp bizonyítván, megnyíljék előtte az áhított tudáshoz vezető út. A saját maga által szőtt erős és színekkel végtelenűl teljes háló akkor felfogá estében és varázsszőnyegként repíté tova őt addig nem ösmert tartományokba. Élte dolgaihoz fűződő szálai olly erősek valának, kitartása a szerelem és a szók kelméjének szövésében olly nagy, és bizodalma önnön alkotásában olly megingathatatlan, ami végül e1nyeré méltó jutalmát, s őt a halandók közibúl kivonván, elénk állítá, bátorságot adván s ugyanakkor minket felszólítván, hogy önnön cselekedetinkből s önnön szavainkból mi magunk is megszőjük saját lételünket megmentő saját hálónkat, színpompás végtelen varázsszőnyegünket. csókol: a Lidinek nevezett

"Halálos balesetét, vagy férje általi meggyilkoltatását elbeszélte Achátz Márton (élt 1811-1898), víz-szabályzó mérnök és műkedvelő író, Jókai barátja. A költőnőt férjének lovai és kocsikerekei gázolták halálra, 1831. március 25-ikén, harminchatodik életévében." (Weöres Sándor: Psyché)

Kedvesem,
mit is írhatnék hát most, hogy immár elveszejtettük kedves Lidinket, a könyv végére és halálához érvén?
A nagy kérdés: feltámasztható-e ismét, és hallathatja-é újólag megkapó és játékos hangját, hogy ezzel, csakúgy mint tselekedeteivel, nékünk örömünkre szolgáljon...
Magamat az esztétikai tudományokban iskolázván azt tanultam, a nagy műalkotás által hordozott és abban fellelhető értelem végtelen és kimeríthetetlen, minden egyes újraolvasás új felismerésekkel szolgálhat, hiszen mindig az olvasó életének éppen adott, változó folyamába illeszkedik bele. Egyedül az olvasóktól függ, akarják-e újraolvasni, és ezzel feltámasztani a művet, akarják-e valóban, kívánják-e, hogy az ismét beilleszkedjék életfolyamukba, hajlandók-e figyelemmel és szeretettel odafordulni felé. Akkor az megnyílik számukra, és valami egészen új lesz, illetve nem is egészen új, de mindenesetre megint életteli, nagyon élő, nagyon jelenvaló. Mi lesz tehát Psychénkkel? Rajtunk áll, adunk-e neki új lakóhelyet eme virtuális tér fehér lapjain, szívünkben.
A tavasz, mondják – bármennyire is a kibomlás, a zöld és a virág ideje –, mégis a szellem s nem a szerelem újjászületésének korszaka. Ellentétben az ősszel, ami a szerelemvágy megnövekedésének, a léleknek az ideje. De eltávolodhatunk-e igazán az évnek bármely szakában is attól, aminek őszi arcát egyszer már a lélek oly mélységéig megismertük...?
A szellem pedig nem maga a szeretet-e?

"S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem."
                    (Weöres Sándor: Psyché)

tavaszi csókkal köszönt: L.

Megjelent: KAIROSZ, a jelenlét folyóirata, 2002-2003. Tél, második szám
http://jelenletmuhely.hu/kairosz/szamok.html

Fordítás: Ne alkoss célokat, élvezd MOST a jelen-létedet

Ne alkoss célokat, hanem dönts a szíved, mint navigátor mellett, mely az életen átvezet.
Amíg abban hiszel, hogy célokat kell kitűznöd és elérned, addig nem nyered el a belső nyugalmadat, életedben a könnyedséget és a beteljesedést. A célok az elméből erednek, nem a szívből és fárasztó életet eredményeznek, belső ürességet és kimerülést hoznak.
Amint elértél egy célt, rögtön ott a következő, azután a következő, stb. Dönts úgy, hogy a belső hangodra hallgatsz, szíved hangjára, és életed dolgait újra összhangba hozod a szíveddel, így rendet teremtesz belül és kívül is.

Élvezd ezt a vasárnapot, légy ön-magadnál és mondd: „Minden bennem van már, ami boldoggá tesz engem. A szeretet vagyok.”

Robert Betz
https://www.facebook.com/betz.robert?fref=nf 2014.06.15.

Ez itt egy vers – neked

Égkék szemed mélyéről
a nyugodt melegség árama,
Eggyévált vérkeringésben
közös dobbanásokból fel-felmerülő reszkető sürgetés,
mintha mégsem...,
mintha soha,
kettőből eggyé, egyből kettővé mozduló
boldog-boldogtalan pillanatok
végtelen sora...

Tavaszi vers...

Úgy áradsz szét bennem,
mint vihar után eső a földben;
úgy kúszol föl testemben,
mint áprilisi nedv a fában,
s hogy végre virág-homlokommal
felhők közt úszva angyalok ablakát
karcolja ágam, csendes az ágyam,
s ottan,
mozdulatlan,
felhúzva lábam,
beszív s kilehel engem szűnetlen
a mindeneket mozgató örök áram...

Fordítás: MINDEN HÖLGYNEK A HÁZBAN - Jeff Foster a párkapcsolatról és a spiritualitásról

Eckhart Tolle sprituális tanító azt mondja, „a párkapcsolat azért van, hogy tudatossá tegyen, nem azért, hogy boldoggá.”

Személy szerint én hosszú évekig vándoroltam a spirituális leválás, elválasztás, a neo-advaita világtagadás és felsőbbrendűség kopár pusztaságában („én megvilágosodottabb, tudatosabb, ego-mentesebb vagyok, mint te, te egyszerű halandó!”)

Amikor visszatértem a valódi, földelt, zűrzavaros, meghitt emberi párkapcsolat mezejére, ott kezdődött igazán az élet nagy kalandja.

A kapcsolat elkezdte felhozni a felszínre mindazt belőlem, amit megpróbáltam kerülni, megdermeszteni, elnyomni, vagy elrejteni az évek során mások elől. Mindazt, ami nem illett a ’spirituális’ képbe, a „megvilágosodott férfi” képébe. Fájdalmas és megalázó volt újra és újra látni, hogy nem voltam ’kész’, hogy egyáltalán nem volt semmilyen ’befejezett vonal’, hogy a meg nem világosodott energiák még mindig tomboltak bennem, olyan energiák, amelyeket még nem fogadtam el magamban, amelyek vágytak a fényre, töredékek, amelyek azért fájtak, hogy szeretetre, viszonylagos otthonra találjanak.

Akármilyen fájdalmas és megalázó is volt, az utazás meghökkentő módon mégis felszabadító lett. A ’megvilágosodás bűzének’ (ahogyan Mariana Caplan nevezi) nem volt esélye az őszinte kapcsolat olvasztótégelyében. 
Az olyan klisék, mint „nincs én”, „csak az éberség van”, és „minden tökéletes”, valahogy nem illenek oda, amikor bizalmas barátod előtted áll és őszinte, sebezhető, nem hülye dumákkal terhelt szívkapcsolatot kér tőled. Sehová nem rejtőzhetsz el, sehová nem tudsz elfutni. Átlát játszmáidon, kihív, amikor hazudsz.

Köszönöm nektek mind, ti erős, intelligens, szép nők, akik megtanítottátok nekem, hogyan kell szeretni és figyelni. Soha ne érjen véget ez az utazás…

Jeff Foster

Forrás: https://www.facebook.com/LifeWithoutACentre

2014.05.15.

Erdély B. Előd: Életfa
http://kafe.hhrf.org/wp-content/uploads/2012/12/III_ErdelyBalintElod_Eletfa1.jpg

EGYSÉGTEREMTŐ ŐSI NŐI ERŐ

Egy Egységet létrehozó figyelem (Einheit-stiftende Achtsamkeit)

– talán ez az a bizonyos ősi női erő, vagy annak egy része…

Amikor a teljes és legmélyebb figyelmemet fordítom valamire, valakire (egy helyzetre), olyankor Egység keletkezik…

Egybevonódik a figyelő, az, amire/akire figyelek (méghozzá annak legmélyebb – vagy legmagasabb – lényegisége), és maga a figyelem.

A mágikus pillanat így tágul örökkévalósággá.

Talán ez a teremtés… vagy a fenntartás… Shakti… 

A GYERMEK

Nekünk Embereknek – de a nőknek biztosan – a legnagyobb teremtésünk a gyermek. Mert ő kifeszít bennünket a látható és láthatatlan világ koordinátái közé, pontosan úgy és oda, ahogyan és ahová kell („helyre tesz” bennünket), olyan biztonságot, ugyanakkor hajlékonyságot adva ezzel létünknek, amit csak az érzékelhet, érthet, aki ezt a Csodát átéli…

Úgy kell(ene) tekintenünk minden teremtésünkre, mint gyermekünkre, hálát adva neki – és önmagunknak –, hogy emlékeztet bennünket valódi helyünkre, eredetünkre. Hogy „odahelyez” bennünket Önmagunkba. Erre minden valódi teremtésünk képes. De mindennek legtisztább manifesztációja – ahol ezt leginkább megtanulhatjuk –, a gyermekünk.

FORDÍTÁS: ITT AZ IDEJE, HOGY KITAKARÍTSUNK ÉS RENDET CSINÁLJUNK AZ EMBERISÉG ÚJ TAVASZA SZÁMÁRA

Ez a tisztázásnak, tisztításnak, a régi minták (’régi iskola’) elengedésének és a tőlük való elbúcsúzásnak az ideje, amelyet generációk százai követtek, és amely félelmen, küzdelmen, szétváláson, elítélésen, feláldozáson, tudattalanságon, bűnösségen, szégyenen és kicsinységen alapult.

Ahogyan ősszel a szél és a viharok lesöprik a fákról a leveleket, úgy fúj most át testünkön, párkapcsolatunkon és cégeinken a transzformáció vihara, és elsöpör mindent, ami nem hitelességen és szereteten nyugszik.

Ahogyan a fa ősszel elengedi régi ruháját, és megmutatkozik mezítelen szerkezetében, hogy aztán befelé forduljon a téli időszakra, úgy szólít fel bennünket most az élet arra, hogy: ENGEDD EL A RÉGIT, AZT, AMI MÁR NEM SZOLGÁL TÉGED. Emlékezz vissza a magra, ember-léted lényegére, és oldd el magad attól, ami (már) nem egyeztethető össze szíveddel.

Fordulj befelé, menj a belső érzékelésedbe, és vizsgáld meg őszintén, mi az, ami szíved előtt meg tud állni, ami tartós, aminek értelme van. Hagyd el azokat a dolgokat, amelyeket „azért teszel, hogy…”, amelyeket valamilyen céllal teszel. Mi az, amit azért teszel, hogy mások szeressenek, hogy ne hagyjanak el, vagy ne zárjanak ki? Mi az, amit azért teszel, mert azt „az ember úgy teszi”, illetve mi az, amit azért nem teszel meg, mert azt „az ember nem teszi”, (pedig a szíved arra hív)?

Söpörd ki szeretettel, bátran és tudatosan életed tereit, és takarítsd ki őket! Dönts most a hitelesség és az öröm mellett, a szívedhez való hűség mellett, amely pontosan megmondja neked, mi a te igazságod, és mi az, ami nem igaz.

Aki önmaga nem kezdi el a tisztázásnak, tisztításnak, a régi méltó lezárásának e folyamatát, az fájdalmasnak éli majd meg ezeket a viharos időket. Aki megérti, hogy mi áll most előttünk, és ezzel egy irányba megy, az mosolyogva köszönti majd az emberiség új tavaszának új hajtásait ebben a nagy KORSZAKVÁLTÁSBAN.

Robert Betz

https://www.facebook.com/betz.robert

2014.05.13.

A "CYRANO FORDÍTÓIRODA" MEGNYÍLIK! DAS "ÜBERSETZUNGSBÜRO CYRANO" ERÖFFNET SICH!

Itt az Idő!

Újra megnyitom a "Cyrano Fordítóirodát"!

Ami én vagyok – egy személyben…

Fordítani – és írni – fogok.
Vagyis azt fogom csinálni, amit szeretek, ami lelkesít!
Függetlenül attól, hogy van-e megbízás, vagy nincs.
Van-e honorárium, vagy nincs.
Persze jobb, ha van…, de mindenesetre mostantól én választom meg, mit fordítok és mikor!
Csak azt választom, ami lelkesít és örömet okoz!

Mert itt az idő!

Itt az ideje a cselekvésnek, a tetteknek, konkrét lépéseknek, a teremtő aktusoknak, melyekkel folyamatosan megteremtjük jelenünket és jövőnket!

André Stern inspirál a konkrét cselekvésre, arra, amely kizárólag lelkesedésből és örömből fakad!
Én ezt szeretem csinálni, az írás és a fordítás lelkesít, amellyel elérek és összekötök embereket, elméket és szíveket, így tudom továbbadni az inspirációt és másokat is teremtésre sarkallok.

És régi barátnőm inspirál a cselekvésre, akinek egy csodás indiai fotó-könyvhöz írott szövegeit kell lefordítanom.

És hogy miért Cyrano?
Mert ő volt az, aki szavaival megpróbálta összekötni az Eget a Földdel, és a nyelv segítségével valóságot teremtett. Határtalan szenvedélye és hite valódi érzéseket szült, és szavai látni engedték Lelkének valódi fényességét, még a „nagy orrú” külső mögött is.

------------------------------------------------------------------- 

Igen-t mondok Önmagamra, a Szívemre és a belőle fakadó cselekedetekre!

„Az „igen” azt jelenti, hogy teljesen hazatérek a valódi természetemez.”

„Elég, hogy a lelkem lángol valamiért, és az intuícióm azt mondja: igen, menj végig az úton!”

Mooji