Mottó: „Olvasóm! ha merészkedel verseim és jegyzéseim megismerned: készülődjél arra, hogy utánna már nem az léssz, a ki eleddig valál. Meglátod az élet másik oldalát: az ismeretes Féfiúi Világon túl, mellyet az asszonyok is ismernek, megpillantod a félig setétben rejtező Asszonyi Világot, mellyet az asszonyok sem ismernek, ámbátor benne élnek. ..." (Weöres Sándor: Psyché)
Ez itt egy vers – neked:
Égkék szemed mélyéről
a nyugodt melegség árama,
Eggyévált vérkeringésben
közös dobbanásokból fel-felmerülő reszkető sürgetés,
mintha mégsem...,
mintha soha,
kettőből eggyé, egyből kettővé mozduló
boldog-boldogtalan pillanatok
végtelen sora...
Rájöttem: írni = összekötni az érzéseket és azt a helyet, ahol a szavak képződnek, kiválasztódnak.
Egy bizonyos tértelen térből – hiszen nincs körülhatárolva, így nem tér – olykor különös áramok érkeznek feléd. Ha megfelelően – várakozástalanul – nyitott vagy feléjük, akkor belédfolynak, egészen addig a pontig, ahol a szavak keletkeznek. Finoman, zökkenőmentesen átsuhannak a küszöbön, és szavakká változnak.
Jó, ha azonnal leírod őket – talán neked... vagy nekem ...
"Kedves Psychém,
hát nem volt tévedés ezt a könyvet elővenni, hisz hamar kiderült, Psyché, az Te vagy magad, Te, az ifjú költőlány, aki Amor karjaiban lebeg és reménytelen szerelemben küzd. De igazán kedves és jó.
"Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjaiban égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem"
(Weöres Sándor: Psyché)
Egyetlen Ficzkóm,
az imént nagyon érdekes filmet láttam a tv-ben, a késő esti Átváltozások c. sorozatban: A természet újrafelfedezése volt a címe. Rögtön eszembe jutott a mai beszélgetésünk a hely szelleméről.
Itt ugyanis arról volt szó, hogyan változott az emberiség felfogása az ókortól (ill. a természeti társadalmaktól) kezdve máig a természetről. Két alapvető felfogás létezik: az egyik, az ősi szerint a természet (beleértve a Földanyát, a köveket, hegyeket, vizet, növényeket, állatokat, sőt az egész kozmoszt is) organikus, élő valami, amibe a bizonytalanság, a káosz is beletartozik (és helye van), a másik szerint (ez a modern tudományos szemlélet, mely Baconnal és Descartessel kezdődött) pedig a természet élettelen valami, csak anyag, ami arra való, hogy az ember megformálja, uralkodjék rajta – ami fémjelezte is az utóbbi néhány száz év tudományos-technikai törekvéseit. Descartes megfosztotta a köveket, növényeket, sőt az állatokat is a lélek fogalmától. Innen csak egy lépés volt a newtoni világrend gondolata, ami a világot egy mechanikusan működő óramű példájára képzelte el.
A legújabb tudományban azonban, a kvantumelmélettel, a legnagyobb tudósok (a műsorban is egy biológust, egy fizikust és egy kémikust szólaltattak meg elsősorban) újra felfedezni látszanak a régi igazságokat, vagyis hogy a természetben olyan titokzatos összefüggés van a dolgok között, amit semmilyen ismert tudományos módszerrel megmagyarázni nem lehet (a kis egységekből: kvantumokból felépülő egészről van szó, amelyben minden egyes részlet egyenként is magában hordozza az egészet): tehát csak organikus, élő, lélekkel telt természetről lehet szó. Erre a titokzatos összefüggésre és a természet működésére egyetlen analóg, magyarázó példát hoztak fel a műsorban (amit egy kémikus mondott el!), mégpedig a művészetet.
A művészet tapasztalatában (és különösképpen a zenében) lehet jól érzékelni a szabályok, határok közé szorítottság, és a határok nélküli szabadság (a meghatározatlan, bizonytalan momentum) egymást át-hatását, egymáson keresztül való létezését. (Zárójelben meg kell jegyeznem, erről szól esztétikai tanulmányaim egésze, minden tanulmány, amit fordítok, amivel foglalkozom, e körül forog! - tehát tényleg minden összefügg: ezt az ember saját egyéni életén belül is érzi.) A művészet legújabb felfogása – meglehetősen nagy kanyart leírva – újra visszatér ahhoz az elképzeléshez, hogy a művészet jellege nem más, mint organikus,
a szó legszorosabb értelmében. Ennek pedig igen nagy jelentősége van az általános gondolkodásban, amit a fentiek is bizonyítanak. Segíthet visszatérni egy, a természetről vallott természetes felfogáshoz, miszerint annak minden egyes megnyilvánulása lélekkel teljes.
Ezt támasztják alá azok az egyéni élmények is, amelyekről – a műsor szerint is – meglepően sokan számolnak be, még a nagyvárosok lakói közül is, amikor valamiképpen, egy-egy bizonyos helyen és időben számukra nagyon erőteljes, élő, közvetlen kapcsolatba kerülnek a természettel: mindannyian ismerjük ezt ama rácsodálkozás érzésében, amikor valami megállít minket és úgy érezzük, valami különlegesre éreztünk rá, egységben vagyunk a mindenséggel. És itt jön a lényeg, ami miatt ezt az egészet elkezdtem leírni Neked, ami kapcsolja ezt az egészet a mai kávéházbeli beszélgetésünkhöz: Hogy tehát, ha valóban így fogjuk fel a természetet: "szent kozmoszként", vagy "szent természetként" – ahogyan Európában az ókortól kezdve a reformációig felfogták –, akkor világossá válik számunkra, hogy léteznek a térnek olyan pontjai a Földön, olyan helyek, amik valami fontos metszéspontként, centrumként, különleges energiát hordoznak. (Sokszor kövek, fák azok, amik egy-egy ilyen hely középpontjában állanak.) Sok ilyen helyet mutattak a műsorban is, főleg Angliában, elég csak Stonehenge-re gondolni, illetve a keresztény zarándokhelyekre, amik tulajdonképpen pogány szent helyekre települtek rá, és évszázadok óta zarándokolnak oda az emberek, csak azért, hogy ott lehessenek. (Ilyen helyek közelében jelentek meg azok a titokzatos gabonakörök is, amelyekről senki nem tud semmi biztosat.) És akkor még nem beszéltünk a távol-keleti kultúrák szerit helyeiről, a Himalájáról, az Andokról, a dél-amerikai kultúrákról, stb., stb.!
Visszatérni persze a mai civilizált emberi világban a természetnek ehhez a felfogásához a legtöbb ember számára nagyon nehéz dolog, főleg nekünk, akik városban élünk. (Az angol biológus szerint hétfőtől péntekig tökéletesen megfeledkezünk az organikus természetről, szombat-vasárnap pedig, amikor autóinkkal kimegyünk a víkendházunkba, vagy valamelyik kirándulóhelyre, akkor élőnek, organikusnak látjuk a természetet, és ezzel akarunk találkozni, hogy olyan pillanatokra tegyünk szert, amelyekről fentebb írtam, és amilyenekhez különben valószínűleg csak a művészet tapasztalata által juthatunk.) Tehát alapvetően kettős a viszonyunk a természethez, a kozmoszhoz, ami kissé egészségtelennek tűnik ránk nézve. Mivel pedig így élünk, és igen nehéz lenne egyik napról a másikra azt mondani: jó, én mától másként gondolkozom a természetről (habár szerény személyes véleményem szerint igenis érhetik az embert olyan nagyságrendű élmények, vagy találkozhat olyan dolgokkal, felfogásokkal, emberekkel, ami miatt hirtelen ellenállhatatlan vágy tör rá, hogy más belső utakat járjon), ezért hát úgy tűnik, az egyetlen lehetőség, hogy belül kezdjük el. Saját magunkon kell kezdenünk gondolkodni, vizsgálódni, és esetleg – ha belső vágyunk van rá – gyorsabban-lassabban változtatni, csak így lehet megtenni az első lépéseket a visszatérés felé.
Minden tudománynál jobban szolgálja pedig ezt a művészet tapasztalata, ha – megint csak kizárólag akkor, ha egyedül saját belső vágyunkat követve – az eddiginél jobban megnyílunk számára.
Úgy látszik tehát, az egyetlen tennivaló a vágy felébresztése az emberben, saját magunkban. Visszatérve tehát eme kissé hosszúra nyúlt fejtegetés után – amiért bocs – a mi beszélgetésünkhöz, én a szent helynek ilyen értelmében beszéltem a hely szelleméről, amit akkor is figyelembe kell venni, amikor az ember építeni akar valamit valahova. A térnek szerintem vannak kitüntetett pontjai, ugyanakkor mindenkinek megvannak a maga szent helyei. Az "objektív" és "szubjektív" szentség egyszerre igaz és létező, folyamatosan átjátszik egymásba a kívülről jövő (makrokozmikus) és a belülről jövő (mikrokozmikus) energia. (Emlékezzünk csak kedves hasonlatunkra a csermelyről és a mezőről, titokzatos mélységekbe vagy magasságokba nyúló közös eredetüket illetően!) Ugyanúgy, ahogyan a Biblia szerint mindennek rendelt ideje van, rendelt helye (tere) is van mindennek.
"Kedvesem Mirjam! minap kinézve otthoni ablakimból, könnyfakasztó dolgot láttam: láttam a még átlátszó, de zöldellő lombokat, a dombok egymásbametszésének nagyszerűségét, az eső fényét, a szél vakmerőségét, a felhők vadulását, és ezek mellett ott voltál te is, hozzájuk tartoztál, és az élettelenségüket szellemmel lehhelted át – megbizsergetett"
"Lidim, lassan már harminchárom nevünk volt, állandó forgásban és megtévesztően, csak mindig cselesen… Tegnap estve a teraszon üldögéltem. már lehetett vagy 1 óra, kicsit iszogattam, melynek okábúl az elme kicsit fogékonyabb jóra és szépre, mikor kissé elérzékenyülve nézi az eget, és eszébe jutnak kapcsolatok, melyek díszeket fakasztottak, olyanokat amik nem hervadoznak csak úgy, még ha nem is a mindennapokban átélő, de mélyen gyökeret verő. És ezzel jöttem rá, hogy az a szeretet –, mellyel lefedni akarsz állandóan, én meg próbálok kibújni alóla, mert csak ezt tudom életemben elképzelni – könnyfakasztó a mélyen, és érzékeny."
Tavaszi vers
Úgy áradsz szét bennem,
mint vihar után eső a földben;
úgy kúszol föl testemben,
mint áprilisi nedv a fában,
s hogy végre virág-homlokommal
felhők közt úszva angyalok ablakát
karcolja ágam, csendes az ágyam,
s ottan,
mozdulatlan,
felhúzva lábam,
beszív s kilehel engem szűnetlen
a mindeneket mozgat ó örök áram...
"LIDIM! Tudod-e, hogy távolságod ellenére sokat valál velem,
s tudod -e, hogy a távolságod, mintha közel lenne,
s tudod-e, hogy a hosszú idő, mintha nem is lenne hosszú,
s tudod-e, hogy a víz alatt messzire is el lehet látni,
s tudod-e, hogy a csillagok felől nézve, egészen közel állunk egymáshoz, onnan
picinyke az a száz kilométer,
s tudod-e, hogy vannak madarak és vannak felhők és vannak szellők, melyek hírnökök?
Csókol mindenki innen"
Íme, pedig Lidiről írott soraim, miknek ösztönzést kedves Laczkóm ada, mikorost ollyasmit íra nékem,
hogy hát fontossak lennének nékem bizonyos dolgok, pl. Lidivel való magam azonosulásának is méllyebb értelmet vónék képes adni. Igaza leend. Ezen elgondolkozván, hogy vajjon mi okból is van ez imígyen, jövének ki e sorok tollam aljábul:
Magamagámnak Lidivel való azonosítására pedig azért vagyok olly könnyedén hajlandó, mivel kenyere néki a szerelem, az Erósz, de kenyere néki a szó is. Azon ritka teremtmények közibe tartozik e milyán, kik képesek egybesíteni a cselekvő, aktíve életmódot a megfigyelő megérteni-akarásval. Ez életibe pedig e két angyal irányítá őt, kiknek útmutatásit boldogan követé, a kettős célbul fakadó olykori bánatokat és fájdalmakat úgysem semmiképpen kikerülni nem tudván. A szerelem fonalábul és a szók fonalábul azután hálót szöve maga alá, melly az értelmetlen semmibe-zuhanástúl felfogá őt, mikoron végre is odáig juta, hogy szembe kelljék néznie az emberi s asszonyi levés peremén nyíló meredéllyel, sőt szükséges lett légyen belévetnie abba magamagát, hogy imígyen bátorságát végképp bizonyítván, megnyíljék előtte az áhított tudáshoz vezető út. A saját maga által szőtt erős és színekkel végtelenűl teljes háló akkor felfogá estében és varázsszőnyegként repíté tova őt addig nem ösmert tartományokba. Élte dolgaihoz fűződő szálai olly erősek valának, kitartása a szerelem és a szók kelméjének szövésében olly nagy, és bizodalma önnön alkotásában olly megingathatatlan, ami végül e1nyeré méltó jutalmát, s őt a halandók közibúl kivonván, elénk állítá, bátorságot adván s ugyanakkor minket felszólítván, hogy önnön cselekedetinkből s önnön szavainkból mi magunk is megszőjük saját lételünket megmentő saját hálónkat, színpompás végtelen varázsszőnyegünket. csókol: a Lidinek nevezett
"Halálos balesetét, vagy férje általi meggyilkoltatását elbeszélte Achátz Márton (élt 1811-1898), víz-szabályzó mérnök és műkedvelő író, Jókai barátja. A költőnőt férjének lovai és kocsikerekei gázolták halálra, 1831. március 25-ikén, harminchatodik életévében." (Weöres Sándor: Psyché)
Kedvesem,
mit is írhatnék hát most, hogy immár elveszejtettük kedves Lidinket, a könyv végére és halálához érvén?
A nagy kérdés: feltámasztható-e ismét, és hallathatja-é újólag megkapó és játékos hangját, hogy ezzel, csakúgy mint tselekedeteivel, nékünk örömünkre szolgáljon...
Magamat az esztétikai tudományokban iskolázván azt tanultam, a nagy műalkotás által hordozott és abban fellelhető értelem végtelen és kimeríthetetlen, minden egyes újraolvasás új felismerésekkel szolgálhat, hiszen mindig az olvasó életének éppen adott, változó folyamába illeszkedik bele. Egyedül az olvasóktól függ, akarják-e újraolvasni, és ezzel feltámasztani a művet, akarják-e valóban, kívánják-e, hogy az ismét beilleszkedjék életfolyamukba, hajlandók-e figyelemmel és szeretettel odafordulni felé. Akkor az megnyílik számukra, és valami egészen új lesz, illetve nem is egészen új, de mindenesetre megint életteli, nagyon élő, nagyon jelenvaló. Mi lesz tehát Psychénkkel? Rajtunk áll, adunk-e neki új lakóhelyet eme virtuális tér fehér lapjain, szívünkben.
A tavasz, mondják – bármennyire is a kibomlás, a zöld és a virág ideje –, mégis a szellem s nem a szerelem újjászületésének korszaka. Ellentétben az ősszel, ami a szerelemvágy megnövekedésének, a léleknek az ideje. De eltávolodhatunk-e igazán az évnek bármely szakában is attól, aminek őszi arcát egyszer már a lélek oly mélységéig megismertük...?
A szellem pedig nem maga a szeretet-e?
"S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem."
(Weöres Sándor: Psyché)
tavaszi csókkal köszönt: L.
Megjelent: KAIROSZ, a jelenlét folyóirata, 2002-2003. Tél, második szám
http://jelenletmuhely.hu/kairosz/szamok.html
