"Csigalépcső" – Napló- és levéltöredékek, versek – a felnőtté válás nyomában –

Ajánlom ezt a könyvet Sinyának, akitől az első életre szóló szellemi ösztönzést kaptam,

és

Pölének, aki megtanított az érzések erejére

E sorok mögött ők is ott vannak…

1982

Írni jó. Kint szól a fülemüle és telihold van. Éjjel van, fél kettő körül. Az ember azt ír, amit akar. És senki nem tudhatja, hogy vajon az igazat írja-e. Írhatnám például azt is, hogy:

A fűzfalombok belógnak nyitott ablakomon és a tenger halk zúgása hallatszik a fűszeres éjben. Épp most jöttem haza az éjjeli fürdésből, sós a hajam illata és melegem van. Ledobom a törülközőmet, campari-tonikot töltök magamnak jéggel és leülök a terasz lépcsőjére. Az apró homokszemek, kavicsok a tenyerem és a terasz langyos köve között, a vállamat csiklandozó hajtincsem, a rajtam száradó fürdőruha – ezek a kellemes kis részletek építik fel csodálatos közérzetemet és kötik össze lelkemet a holdfénnyel, a tengerzúgással, az éjjel.

***

Ritkán van az ember életében olyan pillanat, amikor egy perc alatt világossá válik előtte valami örök időktől létező – de előtte addig rejtett – titok, összefüggés, amikor hirtelen a pillanat tört részéig átfogja értelmével az egész Létet… Velem egyszer megtörtént. Így:

Naplementerózsaszín szürkével… csillaghullás, ha szeretném… vadlibaárnyak húzása, mindent betöltő hangzsivajjal, alig láthatóan, inkább csak sejthetően a csillagok alatt… „csönd, csönd, messziség”…, majd a vakító, tiszta csoda: a felfoghatatlanság és a csillagok… Először fölöttem kettő, majd egyre több és több… Árnyék és fény, szín és színtelen, csönd és hang, éles és tompa, mozdulatlan és hullámzó, ég és víz végül találkozik, eggyé olvad, megszűnik és marad a végtelen lég. Benne a hold és a csillagok. S ami az előbb még valóság volt, most mind árnnyá változott.

A csillagok felől hűs szél érkezett az arcomra…

Ez a Valóság. Az egyetlen.

Hazafelé sétáltam az árnyak között a légben, és tudtam, hogy ki és milyen vagyok.

Úgy tudtam, hogy milyen vagyok, mint amikor az ember mély, édes-bús álomból ébredve érzi, tudja még, hol járt, de ahogy szóra nyitná száját, hogy elmesélje, már elenyészett az a másik világ. Mint egy átsuhanó gondolat, mintha az agyam, szívem, lelkem tükörbe nézne egy pillanatra, s ott együtt látná önmagát.

***

1983

„Miután felébredt bennem a csodálkozás, azt kérdeztem, hogy mi az, ami tulajdonképpen van? Hiszen minden tovatűnik. Nem voltam kezdetben, és nem leszek végül. A kezdet és a vég között a kezdet és a vég után kutatok. Erre a kérdésre olyan feleletet szeretnék, amely tartást ad, mert tudatában helyzetemnek, amit sem fel nem fogok hiánytalanul, sem át nem látok a maga eredetében, meghatározatlan félelem fog el. Olyan dolgokkal törődöm, amelyekről nem tudom, fontosak-e valójában. Megijedek a gondolattól, hogy valami örökre elveszett a számomra, ha most nem ragadom meg, és mégsem tudom, hogy mi az. Keresem azt a létet, ami nemcsak eltűnés.” (Karl Jaspers)

Ami van, az egyedül a Természet: Fű, Fa, Virág, Víz, Levegő, Szél, Nap melege, Föld, illetve ezek elemei, alkotórészei. És ha mindez egyszer felrobban, akkor a Világűr, ami mindezt befogadta, mindegy, hogy épen, vagy felrobbanva, darabjaiban. Szóval mindig lesz valami. Ha más nem, a Végtelen.

Ami nemcsak eltűnés, az a Semmi, vagy a Minden, ami persze ugyanaz. Mint ahogy a végtelen nagy egyenlő a végtelen kicsivel. A nagy Egész, a HARMÓNIA…

Szándékosan nem írtam oda a fű, fa, virág után az állatot és az embert, bár odaírhattam volna, mert ugyanabból az anyagból, ill. ugyanazokból az alkotórészekből állnak ezek is. A szél, a nap, az ember, a víz. De ez a kérdés már más megítélést igényel. Itt már ugyanannak az alapanyagnak az egyre bonyolultabb variációkba történő szerveződése a fő kérdés. És itt nem szigorúan csak az anyag materiális értelméről beszélek. Ebben benne van az anyag (tehát a fű, fa, virág, víz, stb. és állat, ember) összes jellemzője, tulajdonsága, következménye (gondolkodás, lélek) is. Ezért olyan bonyolultak ezek a variációk, és egyre osztódnak, amivel egyre kifinomultabb, de gyengébb egyedek jönnek létre, és ennek egy idő után majd oda kell vezetnie, hogy – nem tudom, milyen módon és mikor – elérkezik az a pont, amikor „betelik a pohár”, vagyis annyira sok, vagy annyira bonyolult egyed (?), dolog (?) lesz a világon, hogy szinte már elmosódik közöttük a határ, képtelenek így az életre, és megint egy nagy Egység válik belőlük. Tehát az egésznek újra a kezdetekhez kell vezetnie – esetleg egy magasabb szinten. Mint egy csigavonal, egy spirális.

És mintha ennek az egésznek a jelképe a DNS molekula spirálja lenne! – a világon minden összefügg! Íme, az örökmozgó! A Perpetum Mobile!

És ez az általános törvény az Egész minden kis részére külön-külön is érvényes, a spirális, a körforgás visszatér mindenhol. Pl. maga a sejtosztódás, vagy a víz, a pára, a felhő és az eső körforgása; az energia- és anyagmegmaradás törvénye; a fa táplálkozása, ahogy gyökerével a földből felszívja a táplálékot, ezzel táplálja, neveli fel a leveleket, a virágot, a termést, amely, mikor elpusztul és lehullik, ugyanazt a földet táplálja, gazdagítja. A különböző társadalmi rendszerek kialakulása, fejlődése, túlfejlődése, majd elpusztulása a gazdaság állandó fejlődése miatt. Az egyes emberek felnövése, öregedése, belső (és külső) fejlődése, ennek szakaszai (főleg a 16-20. év körül). A forradalmak (de erről már írtam), stb. stb., szóval minden.

Azonkívül ebbe a Mindenbe (vagy Semmibe) beletartozik az a végtelen vezérfonál is – ami szintén van –, hogy minden emberben van legalább egy sejtnyi rész, tudás az őseink, az előttünk élt emberek elméjéből, szívéből, lényéből, hiszen minden ember rokon a szó szoros értelmében is. Minél régebben élt az az ember, annál több mai ember hordozza – ha milliomod részben is – lényét, művét.

Karlovszky Gusztávné (nemes-ujfalusi miticzei Miticzky Ida)
írónő - az ükanyám...
és fia,
Karlovszky Geyza, dédapám

Mindezeknél fogva tehát az életben csak olyan dolgokkal kell – és méltó – foglalkozni, amik közvetlenül és egyre tisztábban, őszintébben, egyenesebben vannak kapcsolatban, vezetnek ez Örök dolgok felé. Vagyis inkább: mindenben megtalálni azt az utat, ami ide vezet. És ennek az az eszköze, hogy mindenki a maga területén – megtalálva a saját stílusát – a saját maga belső maximumát igyekezzen megvalósítani. Ne is igyekezzen, hanem mindenáron sóvárogva áhítsa ezt! Ide kell eljutni.

De a legfontosabb: ezt nem lehet kotta szerint csinálni, mindenkinek magától kell megéreznie, megértenie, hogy mit kell tennie, magától kell felismernie teljesen külön, egyéni úton, hogy csak az ilyen dolgokkal való foglalkozás, ill. a dolgokkal ilyen módon való foglalkozás méltó az emberhez.

Először eljutni hozzá, rájönni, aztán megfogalmazni. Nem a már valaki által megfogalmazott alapján elindulni. Az legfeljebb csak felkeltheti a figyelmet. Tudni kell mindenből átvenni a számunkra fontosat, átalakítani, beolvasztani, hiszen minden hat ránk, amit látunk, és ugyanaz a dolog mindenkire másképpen hat. De nem szabad utánozni és nem szabad, hogy a sokféle hatás megzavarjon bennünket, tudni kell tehát a nekünk legfontosabb hatásokat engedni hozzánk, és tudni kell ezekből a számunkra fontos dolgokat kiszűrni, átalakítani, beolvasztani. Aztán majd újat önteni belőlük. Egyszer. Vagyis: érezni kell – mert érteni teljesen úgyse tudjuk – magunkat, meg kell őriznünk egyéniségünket. És egy szép nap…, egy szép nap éreznünk kell a világot és más embereket is.

És nemcsak az értésre lehet nevelni magunkat! Az érzésre is. Hogy valamit megérezzünk. Mindenféle titokzatos, megfoghatatlan, ösztönös módszerrel, szoktatással, tehetséggel, érzékenységgel, sejtésekkel, szerencsével taníthatjuk egy picit a megérzéseinket is.

***